A FALU ELNÉPTELENEDÉSE (XVIII. SZÁZAD ELEJE)

 

A XVIII. század elején a szabadság kivívásának utolsó lángocskája is kialudt a szatmári béke (1711. április 30.) aláírásával. A harcokban is résztvevő – még meglévő – jobbágyság azonban ahelyett, hogy kezébe vette volna a kaszát és a kapát, jobb lehetőséget nem látva maga előtt, elvándorolt erről a vidékről és máshol, főleg a török időkben néptelenné vált Alföldön keresett kedvezőbb életfeltételeket. Erre a sorsa jutott a korábban szépen fejlődő Biri is. Nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy községünk 1720-ban, mint puszta szerepelt a megyei felvételekben![1]

 

A Kállayak nem nagy örömöt lelhettek kezdetben biri birtokukon. A község területét rettenetes állapotban találhatták: csak az elhagyott falu romjai, az elhanyagolt utak hálózata, a műveletlen, parlagon hagyott föld, a vad növényzet és állatvilág volt az, ami fogadta őket. Ezen azonban nem csodálkozhattak, hiszen a 150 éven át tartó folytonos háborúskodás, az egymást követő marhavész, a hallatlan szárazság, a mérges rovarok pusztítása, s főleg az 1739-40. évi nagy pestisjárvány – mely vidékünkön a lakosság több mint felét elragadta – elpusztította az itt élő embereket, akik pedig mégis túlélték a veszedelmeket, inkább elhagyták otthonaikat, és máshol kerestek új életet maguknak és családjuknak.

 

A sok-sok természeti csapásnál is kegyetlenebb volt a II. Rákóczi Ferenc által kirobbantott szabadságharc (1703-1711) utáni osztrák megtorlás, folyamatos zaklatás és egyre súlyosbodó adóztatás. A nép azon részét, amelyet nem pusztította el a pestis, elűzte innen a zsoldos katonaság.

 

Évről-évre fogyott tehát a Nyírségben élő emberek száma, s vele párhuzamosan a jobbágyi munkaerő. Ilyen körülmények között a vármegyében birtokos nemesek egyre inkább kezdtek visszaszállingózni szatmári, bihari birtokaikról, s telepíteni akartak; de hát ki volt hajlandó idejönni erre a vidékre, ahonnan mindenki menekült!? Senki. Nem volt azonban más megoldás, ha a biri birtokot termőre és jövedelmezőre akarták fordítani a Kállayak, valahonnan jobbágyokat kellett idehozni az elpusztultak és az elmenekültek helyébe. Ehhez folyamodott az itt birtokos, orosi ágból származó Kállay János Péter is.

 

BIRI BENÉPESÍTÉSE (1763-1767)

 

Az 1750-es években visszaköltözött Kállay-család, hogy benépesítse elnéptelenedett birtokait, a XVIII. század közepén nagyarányú telepítéseket kezdett. Ennek egyik epizódjaként került sor 1763-1767. között Biri betelepítésére is. Ekkor valószínűleg egy elmagyarosodott román népességet telepítettek át a Szilágyságból, a Szatmár vármegyei Porteleki birtokukról.[2] (Ugyanígy telepítették be ebben az időben Kislétát, Újfehértót, Kállósemjént és Napkort is!)

 

Mint azt a fenti adat is mutatja, a falut négy év alatt telepítették be a Kállayak. Vajon mi tartott ilyen sokáig, miért volt szükség négy évre a falu benépesítéséhez? Talán azért nyúlt ilyen hosszúra a folyamat, mert a Portelekről betelepített lakosság kisszámú volt, esetleg egy része a telepítés első időszakában továbbköltözött, vissza- vagy elszökött, ennélfogva nem nyújtott elegendő számú munkáskezet a birtok földjének megmunkálásához, ezért az elkövetkező években más településeken lévő birtokaikról is kellett telepeseket hozni a birtokra. Ez azonban egy újabb kérdést vet fel: miért csak a Portelekről érkezőket említik a források? Minden bizonnyal azért, mert a település lakóinak többségét a Szilágyságból érkezők alkották, felekezetileg is ők voltak a dominánsak, ezért a falu lakóiról tudakozódó egykori összeírások kérdéseire joggal válaszolhatták, hogy ők Portelekről jöttek.

 

Felmerül azonban a kérdés, vajon a fent említett helyeken – s köztük a Biriben is – letelepített románok fajilag is románok voltak-e vagy csak egyszerűen román liturgikus nyelvvel élő görög szertartású magyarok? A kérdés megválaszolásához szolgáló kiindulási pontot az újfehértói „román” parókia (önálló egyházközség) adhatja.[3] Itt 1769-ben telepedtek le a „románok”, s 1805-ben már a másik ősi parókia híveivel együtt ugyanazon magyar nyelvet beszélték. Ebből következően nehezen tételezhető fel, hogy egy fajilag románnak tartott csoport, népes eklézsia (egyház) letelepedése után 36 évvel már elfelejtse ősei nyelvét, s magyar nyelven beszéljen. Sokkal valószínűbb tehát az a feltevés, hogy Partiumból származó és a körülményeknél fogva román egyházi közigazgatás alá rendelt, s így román liturgikus nyelvet használó görög katolikus magyarok voltak a „románok”, akik olyan békességben éltek az őslakosokkal, hogy négy évtized múlva be is olvadtak az ő egyházközségükbe.

 

A fentiekkel ellentétben Biriben minden valószínűség szerint – a svábok és a tótok mellett – többségében román nemzetiségűek voltak a betelepítettek. Ezt igazolja a község elöljáróinak 1864. évi vallomása:[4]Korábban Svábok (németek) és Totok (szlovákok) végül Oláhok (románok) települtek le. Biri község … népessége az Oláh eredetiség jelenleg azomban annyira bemagyarosodott miként a’ fiatalság az Oláh nyelvet nem érti már.” Az öregek viszont románul beszélhettek, ami azt jelenti, hogy a benépesítést követő 101. évben Biri lakói még mindig használták őseik nyelvét.

 

Biri román lakossága azért tudta nyelvét több mint egy évszázadig megőrizni, mivel nem volt kik közé beolvadniuk (vagy ha volt is, az itt élők – svábok, tótok, esetleg magyarok – hasonultak hozzájuk), mivel ők alkották magát a falu lakosságát, az ő idetelepítésükkel jött létre a tulajdonképpeni mai település a régi Biri helyétől két kilométerre DNy-ra.

 

Az idetelepített emberek azonban egy puszta helyre érkeztek: sem nemesi udvarház, sem templom, sem kocsma, de még utca sem volt; a földesúrra és rájuk várt a település arculatának kialakítása.

 

A TELEPÜLÉS XVIII. SZÁZADI SZERKEZETE

 

A XVIII. század végén a megye településszerkezetére a síkságra jellemző ősi, befejezett formatípusok voltak jellemzőek. A megye középső és keleti részén közepes nagyságú vagy aprófalvas, kishatárú települések, míg nyugati részén roppant nagy kiterjedésű határral bíró halmazfalvak voltak. A megye nagy részén a korábban elpusztult, de a XVIII. században újratelepült vagy telepített falvak is megőrizték középkori szerkezetüket.

 

A településeknek két jellemző formája fordult elő errefelé: az egyik típust az útifalvak alkották. Ezek a falvak egy, ritkábban kétutcásak voltak, és az orsószerűen kiszélesedő főutca két oldalán szalagtelkek sorakoztak soros elrendezésben egymás mellett. Ilyen elrendezettségű volt az egykori Újfehértó és Levelek is. A másik ugyancsak hagyományos településforma, a halmazfalu szintén gyakori volt. Az ilyen szerkezetű településeken az utak egy pontban (többnyire a piactéren) futottak össze, illetőleg egy pontból sugarasan ágaztak szét; az utak közötti körcikkeket pedig szabálytalan, kusza úthálózat töltötte ki.[5]

 

Véleményem szerint Biri századvégi településszerkezete – annak ellenére, hogy több forrás is útifaluként jellemzi – az utóbbi, azaz a halmazfalu jellemzőit mutatta. A forrás[6] szerint a település központja a kúria előtti tér volt, innen ágazott el négy utca:

 

1. a mai Kossuth Lajos út,

 

2. a mai Mező Imre utca, valamint

 

3. a két irányba futó mai Szabadság utca.

 

Azon, hogy az utcák közötti részeket még nem töltötte ki a szabálytalan, kusza úthálózat nem is csodálkozhatunk, hiszen a falu – ábrázolásakor – még csupán két évtizedes múltra tekinthetett vissza, azaz éppen születőben, kialakulóban volt.

 

A TELEPÜLÉS XVIII. SZÁZADI ÉPÜLETEI

 

1. Jobbágyházak

 

A mai településről készített legkorábbi térkép a XVIII. század végére, 1782-1785 közé datálható. A színes, kézzel rajzolt térkép szerint a téglából épített Kállay kúria és a hozzá tartozó – ugyancsak téglából épített – két épület mellett 53 ház volt a faluban. A paraszti építkezés anyaga ekkor még elsősorban a fa vagy a fában szegény vidékeken a tapasztott sövényfal vagy a tömésfal, s még csak ritkán a tégla. A tető anyaga többnyire szalma, olykor nád, jobb esetben pedig már zsindely volt, amit a helyi ügyesebb emberek készítettek. A térképen piros színű téglalapokkal jelölt házak elrendezettsége a következő volt: A mai Szabadság utca elején két (Gyermán Ferenc és Dr. Bajza Gábor lakóháza helyén); a mai Szabadság utca és a Szabadság-köz kereszteződésétől (délről észak felé haladva) számított Szabadság utca nyugati oldalán hat; a mai Kossuth Lajos út északi oldalán kilenc, déli oldalán pedig egy; a mai Mező Imre utca keleti oldalán 17, nyugati oldalán pedig 15; és a kúria mögött, a mai Zrínyi utcán (az ikerház helyén) egy lakóház állt.

 

2. A csárda

 

A Biri Erdő keleti szélén – egy északról dél felé és egy keletről nyugat felé húzódó út kereszteződésénél – (a mai Vörös Hadsereg úton, Kévés Lajosék lakóházának helyén) egy külön álló épület szerepel az egykori térképen; a helyéből ítélve csárda, fogadó lehetett. A Biri Erdő nyugati szélén – három út kereszteződésének közelében – ugyancsak egyedül álló épületet jelöl a térkép.

 

3. A templom

 

A betelepített lakosság az új falu első templomát a porteleki régi templom faanyagából, s a Kállay János Pétertől kapott fából építette fel, minden valószínűség szerint 1766-ban. Ezt igazolja a község elöljáróinak 1864. évi vallomása is[7]: „… a’ Kis fa templom Érmellékéről szálítatott …” Abból, hogy 1864-ben még mindig „Kis fa templom”-ról beszélnek a település vezetői, arra következtethetünk, hogy a templom felállítása után 98 évvel még mindig eredeti állapotában állt. Biri parókiáját sematizmusaink egyszerűen „paróchia antiqua”-nak (ősi egyházközség) nevezik. Az összeírások (conscriptio) az alapítás évét is megmondják, adataik azonban eltérőek. Az 1774. évi ungvári összeírás szerint 1762-ben, az 1782. évi hajdúdorogi összeírás szerint „19 évvel ezelőtt”, tehát 1763-ban, az 1783. évi hajdúdorogi összeírás szerint ellenben 1767-ben alapították.[8]

 

A fentiekben említett térkép tanúsága szerint a templom a mai helyén (a Mező Imre utca nyugati oldalán) volt az 1780-as évek közepén is; amit a térképen az egykori leírók egy megvastagított fekete kereszttel jelöltek.

 

Külön érdekessége a térképnek, hogy egy téglalappal körül rajzolt kereszttel jelöli a temetőhelyét is. Ebből tudható, hogy a temető közel 220 esztendeje ugyanazon a helyen (a mai Dózsa György utca elején) van.

 

4. A malom

 

Egy 1772. évi adat[9] szerint a faluban „állati erővel hajtott őrlő szerkezet”, azaz száraz malom is volt, helyét a térképen azonban nem jelölték meg.

 

alt

 

Biri (Bér) 1782-ben

 

5. A Kállay kúria

 

5/1. Az Aprilis-testvérek

 

A XVIII. század közepén Szabolcs megyében nem voltak számottevő építkezések. Máriapócson és Nyírbátorban egy-egy templom, Kemecsén, Nyírbogdányban, Nyírmadán, Nyírtasson és Vásárosnaményban pedig egy-egy kúria jelezte az építészet jelenlétét. A nagykállói megyeháza építése (1769-1784) kapcsán azonban olyan mesteremberek kerültek a megyébe, akik távoli vidékeken éltek, élükön a hírnevüket idegen származásukkal nyomatékosabbá tevő Aprilis-testvérekkel. A mesterekkel együtt jöttek a különböző építési szakmunkások: téglaégetők, kőművesek és ácsok. Az akkori építési körülmények kedveztek a más helyeken való munkavállalás lehetőségének. A lassú munkaütem miatt a mesterek jelenléte nem volt állandóan szükséges; de elmentek a pallérok[10] és a legények maguktól is, hiszen a megyei földesurak többet fizettek, őket nem kötötte a maximált bér, a „salárium”. 

 

Ezt a lehetőséget használta ki a község földesura is, amikor több mint tíz évvel a kis fatemplom felépítése-felállítása után – 1777-ben – kúria építését határozta el. Az igen művelt – francia enciklopédistákat eredetiben olvasó – Kállay János Péter az épületet Giuseppe Aprilis-sal terveztette meg, azzal az építőmesterrel, akinek bátyja (Salvator Aprilis) 1769-ben a nagykállói megyeháza építésébe kezdett. Salvator Aprilis (1731-1771) azonban az építkezés megkezdését követően, 1771. november 9-én Nagykállóban meghalt, így 1772 tavaszán öccsét hívta el a vármegye a munka folytatására a Birodalom egy másik szegletéből, egy Bergamótól északra lévő, hegyek között rejtőző kis faluból, Caronából. Giuseppe az építkezési idény alatt építette a megyeházát és a környék különböző épületeit (1763 körül a kállósemjéni Kállay kúriát, 1777-ben a biri Kállay kúriát, 1780-ban a pálóci Barkóczy kastélyt, 1784-ben pedig a nyíregyházi evangélikus templom épületét) télire pedig hazatért hazájába. Majd amikor márciusban járhatóak lettek az utak, postakocsival a Milánó-Trieszt-Bécs-Buda-Tokaj útvonalon tért vissza az építkezések helyszíneire.

 

5/2. Az építésben közreműködő más személyek

 

A kúria építését végigkövethetjük a korabeli feljegyzéseken is. Erre példa az az eset, amikor Kállay János Péter 1777-ben megegyezett Thomas Resch ácsmesterrel, hogy ha zsindely dolgában megszorulna, Kállóból hozhat zsindelyt Schembergertől.[11]

 

Thomas Resch, a sátoraljaújhelyi ácsmester, jellegzetes alakja a XVIII. század végén működő iparosságnak. Se szeri, se száma azoknak a munkáknak, amelyeket a nagykállói megyeháza építésének ideje alatt elvállalt: Regéc, Gesztely, Olaszliszka, Tállya, Sárospatak, Ramocsaháza, Jánk (ahol a főispánnak dolgozott) és természetesen Biri. Szerteágazó munkavállalásai miatt Kállóban is többször okozott fennakadást. 1775-ben Bónis szolgabíró éppen egy ilyen eset miatt a bodrogkeresztúri vásáron letartóztatással fenyegette meg. Munkái közül sajnos csak a jánki gerendázat és tető maradt épen.[12]

 

Thomas Resch meg is szorulhatott, hiszen – egy másik forrás szerint – Kállay János Péter zsindelyeket kért Schembergertől, hivatkozva az ácsra, kivel megegyezett, hogy Kállóból az ő (Thomas Resch) zsindelyeit bátran elhozhatja. Ebben az esetben a birtokos névmás az érdekes. Arra következtethetünk belőle, hogy a kölcsönanyagok mögött a háttérben a mester személye is ott állt. Általában véve az anyagot a mestertől is el kellett kérni. A mester oda is adta, ha valamilyen érdeke fűződött hozzá. Ennek megfelelően Schemberger adott is 10.000 darabot. (Azok az épületek, ahol az építkezéshez kölcsönanyagot vettek igénybe, kimutathatóan a megyeháza stílusának a hatása alatt állnak. Így egy sajátos természetű kisugárzás figyelhető meg, mely meglehetősen bonyolult képet mutat és át- meg átvan szőve különböző személyi és anyagi szálakkal.)[13]

 

Ugyancsak 1777-ben írta az ács, hogy az épületet magasabbra kell emelni és ezért Kállay Jánosnak ezzel kapcsolatban beszélnie kell Április kőművesmesterrel. Az utolsó adat a kúria építésével kapcsolatosan 1780-ból való: az elszámolás szerint Kállay János Péter 12.000 darab téglával van megterhelve. A téglára vonatkozó adatot mindenesetre úgy kell tekintenünk, hogy az régebbi adósság lehetett, éspedig legkésőbb 1778-ra vonatkozhatott.

 

5/3. A XVIII. század végi építési anyagárak és munkadíjak

 

Az akkori anyagárakról és munkadíjakról a nagykállói megyeháza építésének ránk maradt irataiból következtethetünk. Ezek szerint, mai szemmel nézve a mész volt a legdrágább. A nagyváradi mész köbölje[14] 1 rénes forint 25 krajcár[15]; a bodrogkeresztúri kő öle 45 krajcár volt, míg a tégla ezrére 8 máriással szerződtek. A téglaégetők kis csoportban dolgoztak, 3-4 főnél nem voltak többen. Munkájukhoz a felszerelést, azaz az asztalt, a targoncát, a deszkát és az égetéshez szükséges fát a megrendelő adta. Egy 1769. május 5-i elszámolás szerint Salvator mester fizetése napi egy vonásforint, azaz 51 krajcár volt, míg a pallér 45 krajcárt, a legény 33 krajcárt, a segédmunkás pedig 15 krajcárt kapott.

 

5/4. Kastély vagy kúria?

 

A faluban ma is sokan kastélynak nevezik az épületet, holott kúriáról van szó. Mi a különbség a két épületfajta között? A kúria vidéki udvarházat jelent; olyan fallal és árokkal körülvett nemesi lakóépületet, amely a várkastélyok egyszerűbb, köznemesi megfelelője volt. A XVII-XVIII. században alakult ki Erdélyben és a Felvidéken egy szerényebb nemesi lakóháztípus, amelynek az egyszerű, téglalap alakú alaprajz, az egy szobasoros beosztás és a homlokzat előtt végigfutó fedett tornác volt a jellemzője. A kúriák jelentős része a XVIII-XIX. század fordulójáról származik. Építési módjukban többnyire eltértek a korábban épült kúriáktól, de közös sajátosságuk volt a kastélyokénál szerényebb méret, a földszintes elrendezés, valamint az előcsarnok és a belső folyosó hiánya. A kúriákat két főcsoportra oszthatjuk; az egyik típuson a klasszicista építészet hatása érvényesül, amelynek jellemzője az oromzatos, oszlopos portikusz alkalmazása. A másik csoportot a népies hatást mutató kúriák alkotják, amelyek homlokzati, a hosszoldal előtt álló oszlopos vagy árkádos-boltozatos tornáccal épültek. Véleményem szerint a biri kúria tisztán egyik csoportba sem sorolható; már az eredeti építés és a későbbi klasszicista stílusú átalakítás is egyedi, sajátos arculatot adott az épületnek.

 

5/5. A kúria szerkezete

 

A szabadon álló, tégla alaprajzú, földszintes, tornácos és magas tetőszerkezetű, barokk stílusban épült biri kúria az elmúlt 230 év alatt viszonylag kevés átalakítást szenvedett, ennek folytán képet ad az építész kisebb kúriák és kastélyok terén végzett munkásságáról is. A biri kúria szerkezete szakít nemcsak az egy szobasoros kúriák hagyományával, hanem a kéttraktusos[16] kállósemjéni típust is módosítja, gazdagítja. Giuseppe Aprilis az egész épület homlokzatát áttörte egy tornáccal, mely a feljárat középen van és íve jellegzetesen kisebb a többinél. Leglényegesebb újítása, hogy középen egy tornácra merőleges kis folyosója van, erre fűzi a helyiségeket, ebből nyílnak szimmetrikusan jobbra és balra az első traktus szobái, a folyosó végén ugyancsak két oldalt egy-egy fűtőkamra („füstház”) van, melyek szabadkéményre emlékeztetnek. Innen fűtötték a szobákban lévő kályhákat, s valószínűleg füstölésre is használták őket. A fűtőkamrák a padlástérben, középen egyesültek egy nagy kemence formájú építményben.[17] A folyosó végén nyílik az ajtó a nagyterembe, amely mellett jobbra és balra még egy-egy szoba van. A nagyterem különlegessége, hogy hátsó homlokzatának kiképzése egészen egyedülálló módon hullámos, olyannyira, hogy hátsó fala egy íjszerű vonalat ír le.

 

Szathmári István szerint a kúria északi három hulláma közül csupán a középső épült a XVIII. század végén, a két szélső hullámot valószínűleg a XIX. század végi, klasszicista stílusú átalakításkor ragasztották az épülethez. Ebből arra is következtet, hogy a tetőszerkezet a maitól eltérően manzárdtető volt; olyan két, különböző hajlású síkkal épített tető, amelynél a törésvonal alatti rész meredekebb a felsőnél. Az ilyen fajtájú tető formája miatt az épület arányai többnyire megváltoznak, a tetőfelület sokkal hangsúlyosabb, amit ablakok is mozgalmassá tehetnek. Arról, hogy ezen a korabeli tetőszerkezeten voltak-e ablakok, és hogy a tágas padlásteret később használták-e lakótérnek sajnos nem rendelkezünk adatokkal.

 

Az épület a századok során átalakításokon ment keresztül: a tornác két szélső ívét befalazták, így az eredeti öt nyílás helyett ma csupán három látható. (A két szélső ívet csak a 2002-2003-as felújítás jelzi.) A befalazott nyugati ív mögött a padlásfeljáró és egy szoba, míg a befalazott keleti ív mögött egy előtér (amit jelenleg a Védőnői Szolgálat egyik helyiségének használnak) található. Régebben torz volt a jellegzetes Aprilis-féle nyílás alatti tükör is, úgy hogy csak egy sarkain kikerekített fekvő téglalapnak látszott. A legutóbbi – nem műemléki – helyreállításnál azonban olyanná állították vissza a déli oldalon, mint amilyen eredetileg is volt, és mint amilyen a nagykállói megyeháza ablakai alatt is van. (Sajnos a keleti és a nyugati oldalon lévő tükrök nem lettek helyreállítva.) Valószínűleg hibás profilú a körbefutó párkány is, az azonban már nem állapítható meg, hogy eredetileg milyen lehetett. Az épület különféle célokra történő felhasználása miatt a sok átépítés eltüntette az eredeti tagolást, a közel 0,6-0,8 méter széles falak azonban ma is árulkodnak a korabeli szobák méreteiről.

 

Szathmári István véleménye szerint a folyosótól keletre lévő helyiségek (kisszalon és két hálószoba) a hölgyek, míg a folyosótól nyugatra lévő helyiségek (kisszalon és két hálószoba) a férfiak élettere volt. Ezt látszik bizonyítani az is, hogy az épület északi részén lévő nyugati hullám és az épület sarka között lévő falszakaszon egy kis – kemencenyílásra emlékeztető – befalazott nyílás van, amit minden bizonnyal a (vadász)kutyák bejáratául használtak. A folyosó végén lévő nagyszalon volt az étkezések és a mindennapi társasági élet helyszíne. A 2002-2003-as felújítás idején – Szathmári István javaslatára – az eredeti, a padlózattól a mennyezetig érő faablakok kerültek visszaállításra.

 

A folyosó érdekessége, hogy négyszakaszos, hevederes csehboltozattal[18] van fedve; a többi helyiség lapos mennyezetű. A szobák különlegességei a félköríves kályhafülkék, amelyek ma is őrzik eredeti formáikat. Jelenleg két-két kályhafülke található a folyosótól balra lévő szobákban, valamint a korábbi nagyszalonban.

 

A forrásokban említés történik arról is, hogy Eperjesről egy festő járt itt, amiről arra következtethetünk, hogy freskókat készíttetett a tulajdonos. Ezt látszik bizonyítani Gyirán Zoltán (1945-1994) elbeszélése is, aki szobafestő- és mázolóként többször festette a volt Kállay kúria helyiségeit. Az egyik alkalommal, a folyosó nyugati falának előkészítése során furcsa, freskóra emlékeztető ábrákat látott, aminek nem tulajdonítottak abban az időben (1970-80-as évek) túl nagy jelentőséget.

 

A fentieken túl az egész magas tetőszerkezet érdemel még figyelmet, amit az 1998. évi teljes felújítás (a fa-tartószerkezet, valamint a palafedés cserépre történő cseréje) sem változtatott meg.

 

5/6. Az alagút rejtélye

 

A falu lakói szerint alagút is épült egykoron az épület alatt. Az egyik variáció szerint a görög katolikus templomnál, a másik szerint pedig Nagykálló irányában, a határban volt a kijárata. Az első variációt azonban el kell vetnünk, hiszen a Kállay család római katolikus vallású volt, amit az is bizonyít, hogy a kúriában 1779-ben római katolikus magánkápolna volt.[19] Ebből következően felvetődik a kérdés: miért építtetett volna alagutat a római katolikus vallású birtokos a görög katolikus templomig…?

 

A másik elméletnek talán annyi az igazságtartalma, hogy lehetett az épület alatt „valami”, de az nem alagút, hanem az élelmiszerek és az italok tárolására szolgáló pince. Ennek azonban nincsenek nyomai; létezését azonban nem vethetjük el véglegesen.

 

A kúria 139 éven át, 1916-ig a Kállay család tulajdonában volt, ekkor vásárolta meg Erényi Sándor (1868-?) földbirtokos Kállay Frigyestől (1877-?) az 1894. óta bérelt Kállay-birtokkal együtt. Ebben az időben az épület déli bejáratától keleti irányban egy csomózónak és ispáni háznak helyet adó épület, délkeleti irányban egy szövőház, nyugati irányban pedig egy – ma is meglévő – lóistálló állt.

 

5/7. A kúria funkciója 1945 után

 

Az egykor gyönyörű gyümölcsössel és angolkerttel körülvett épületet az államosítást követően több célra is használták: a Kállay-család, valamint a későbbi tulajdonosok és bérlők (a zsidó származású Libucz család, az Erényiek, Nánássy Andor, Czirják András) lakhelyén túl volt benne magánkápolna, majd mozi terem, könyvtár és szolgálati lakás is. Jelenleg – a Kossuth Lajos út 4. szám alatt található 319 négyzetméter hasznos alapterületű épület – a Községházának (azaz a nyolc helyiségből álló, 167.5 négyzetméter alapterületű Polgármesteri Hivatalnak), a két helyiségből álló, 45.5 négyzetméter alapterületű háziorvosi rendelőnek, az ugyancsak két helyiségből álló 61 négyzetméter alapterületű Védőnői Szolgálatnak és a szintén két helyiségből álló 45 négyzetméter alapterületű Szabolcs Takarékszövetkezetnek ad otthont

 

5/8. A Kállayak és a kúria

 

A források[20] szerint még a XIX. században is a birtokszerző Ubul leszármazottai voltak a falu birtokosai. Ubul három fiától, Gergelytől, II. Egyedtől és I. Mihálytól származott a Biri-, a Kállay- és a Semjéni-család. Gergely és I. Mihály ágának azonban magva szakadt, így Egyed leszármazottai lettek községünk későbbi birtokosai.

 

Egyed ágából származott (IX.) János, akit kiskállói Vitéz Jánosnak neveztek, s aki szörényi bánként részt vett a mohácsi csatában is. Leszármazottjának I. Istvánnak két fia volt: II. István és II. János. II. János fia volt Lőkös, aki után utódai Lőkösöknek nevezték magukat. Lőkös utóda, III. Miklós (1651-1670) lett a család „restaurátora”, akinek nejétől (Sztankay Éva) született fia, XII. János, az orosi ág és IV. Ferenc, a napkori ág megalapítója.

 

Az Orosi-ágból származó XII. János fia volt az a Kállay (XIII.) János Péter, aki községünk alapítója volt a XVIII. század utolsó harmadában. Kállay János Péter 1736. február 28-án született Panyolán, Kállay (XII.) János és báró Perényi Barbara gyermekeként. Tiszán inneni kerületi táblai ülnök, valamint Császári és Királyi kamarás volt. 1778. március 18-án kapta a „személyre szóló” grófi címet Mária Terézia királynőtől (1740-1780), minek következtében a család „fekete báránya” lett, hiszen a Kállay család „ősnemes” család volt, amelynek tagjai nem fogad(hat)tak el a királytól nemesi címet, különösen nem grófi címet. Kállay gróf azonban utódok nélkül halt meg, ennek következtében a grófi cím sem szállhatott tovább.

 

Báró Horváth Katalin (1741-1828) volt a gróf felesége, aki férje – 1810. október 6-án bekövetkezett – halálát követően Kiskállóban élt haláláig. A házaspár földi hamvai a nagykállói római katolikus templom oltára alatt lévő családi kriptában nyugszanak.[21]

 

A házaspár utódok nélkül halt meg, így János Péter testvérének, Józsefnek három unokája (Péter, Gábor és Antal) vitte tovább az orosi ágat.

 

Ifj. Kállay Péter leánya, Jozéfa (1823-1849) Biriben ment feleségül 1839. január 23-án gr. Pongrácz Istvánhoz (1814-1845). Ifj. Kállay Péternek Jozéfa mellett Biriben született még Pál (1829. január 7-1829. július 12.), Ignácz Károly József Imre (1834. január 22-?), László (1837. november 7-?), aki Szolnok vármegye aljegyzője volt, valamint Mária Ilona Anna (1839. február 25-?) nevű gyermeke is. Minden bizonnyal itt született további hét gyermeke is, születésük helyéről és idejéről azonban nem találtam pontos adatot.

 

A XIX. század közepén Gábor unokája, Kállay Ubul (1818-1903) volt a falu birtokosa, aki 1848-1849-ben a dadai járás főszolgabírája volt. 1841. november 27-én vette feleségül Biriben Kállay Valéria Amália Johanna Lúciát (1820-1898), akitől két gyermeke született Biriben: Ernesztina Jozéfa Paulina (1842. szeptember 25-?) és Elek Géza Aurél (1843. november 25-?).

 

Antal dédunokája, Kállay Frigyes [(született 1877-ben; neje: br. Vay Ella Alojzia Klementina (1877-?)] császári és királyi kamarás, a császári és királyi 7. huszárezred főhadnagya volt a falu birtokosa a századfordulón.

 

A Kállayak Napkori-ágát IV. Ferenc három fia (Ferenc, György és István) terjesztette tovább. Biri község története szempontjából azonban csupán egy momentum említhető meg velük kapcsolatosan: Ferenc, Kállay Ottó Lajos (1838-1880) nevű dédunokája ugyan Napkoron vette feleségül 1859. október 17-én Kállay Vilma Mária Nepomucena Ágnest, első gyermekük, Kállay Dezső Bertalan (1860. november 10-1860. december 21.) azonban Biriben született és halt meg.

 

5/9. A kúria helyi védetté nyilvánítása és felújítása

 

1998-ban vis maior forrásból – nyolcmillió forintért – elkészült a kúria teljes tetőszerkezetének felújítása és tetőcseréje (a korábbi palafedést cserépfedéssel váltották föl).

 

Ezt követően Biri Község Önkormányzat Képviselő-testülete 2001 nyarán rendeletet alkotott az épített és természeti környezet helyi védelméről. A Képviselő-testület a rendelet 1. § (5) bekezdésében – a Kállay kúria mellett – helyi védettség alá vonta a görög katolikus templomot, a római katolikus templomot, az adventista imaházat, a Milleniumi Parkot, valamint a Koktél Presszó 1724-ben épült pincéjét.

 

A fenti rendeletre hivatkozva nyújtott be az önkormányzat pályázatot 2002-ben a kúria felújítására és rekonstrukciójára. Dr. Vonza András agrár- és vidékfejlesztési miniszter – VFC-forrásból – 20 millió forinttal támogatta a beruházás megvalósítását.

 

Ez a kúria helytörténeti szerepe és sajátos jellegzetességei ellenére sem szerepel a műemléki topográfiákban, sem a hivatalos műemlék-jegyzékben; szerepe és értéke miatt azonban mindenképpen nagyobb figyelmet és védelmet érdemelne.

 

 


[1] Szabolcs vármegye. 1939. 335. oldal
[2] Szabolcs vármegye. 1939. 335. oldal
[3] Szabolcs vármegye. 1939. 335. oldal
[4] Mizser Lajos: A nagykállói járás Pesty Frigyes kéziratos helynévtárában 1864. (Helytörténeti füzetek 7., Nagykálló) 10. oldal
[5] Prinz Gyula: Magyarország településformái. Magyar földrajzi értekezések. III. Budapest, 1922. 3-4. oldal
[6] Pók Judit (szerk.): Szabolcs vármegye (1782-1785) A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai, Közlemények 11., Nyíregyháza, 1996. XXV. Col. 15. sect. Szabolcs megye (részlet) 77. oldal
[7] Mizser Lajos: A nagykállói járás Pesty Frigyes kéziratos helynévtárában 1864. (Helytörténeti füzetek 7., Nagykálló) 10. oldal
[8] Szabolcs vármegye. 1939. 139. oldal
[9] SzSzBML IV. A 1/g. 1351. doboz F. 13. No. 26. 1772. Bÿr birtok investigatioja
[10] pallér = a kőműveseknél és az ácsoknál a munkavezető, a mester helyettese
[11] Schemberger a nagykállói megyeháza építésének teljhatalmú irányítója, regisztrátora, s egyidejűleg a megye levéltárosa volt.
[12] A Nagykállói járás múltja és jelene. 132. oldal Nagykálló, 1970.
[13] A Nagykállói járás múltja és jelene. 138., 140-141. oldal Nagykálló, 1970.
[14] Egy köböl körülbelül 120 liter.
[15] Rénes forint = a máriás tallér kétharmada; 1 forint = 60 krajcár. Krajcár = a forint váltópénze.
[16] Traktus = épületrész, épületszárny
[17] Ezt az építményt 1998-ban, a kúria tetőszerkezetének felújítása idején Csorba Ferenc kivitelező munkásai elbontották.
[18] Csehboltozat = négyzetes alaprajzú teret lefedő gömbfelületű boltozat; származtatásánál a gömbfelületnek a négyszögletes téren kívüli részeit függőleges síkokkal lemetszik, így az alapnégyszög oldalai fölött a boltozatban félkörös homlokívek alakulnak ki.
[19] Soós Imre: Az egri egyházmegyei plébániák történetének áttekintése. Szent István Társulat, Budapest, 1985. 452. oldal
[20] Magyar Nemzetségi Zsebkönyv II. Nemes családok I. kötet, Budapest, 1905. Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság 306-323. oldal
[21] Dr. Lakatos Sarolta főmuzeológus, a Jósa András Múzeum Kállay Gyűjtemény vezetőjének 2002. február 5-i szóbeli közlése alapján